Matu

Egy hosszú és kiadós sétát tettünk a Pilisben, és nagyon örültem, mert mindig megdícsértek, hogy nem szaladok el, nem kell ordítozni utánam, mint régen a többi kutyával volt. Hát nem tudom...arra emlékszem, hogy amikor 3 hónapos lettem, és megkaptam az összes oltásomat, kihoztak ugyanide kirándulni a gazdáim, és én egyszer csak elvesztem. Magam sem értem, hogy hogyan, de egyszer csak nem láttam senkit magam körül. Na akkor én úgy megijedtem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, és megpróbáltam a szagok alapján visszatalálni az autónkhoz. Szerencsére ez sikerült, és ott leültem, vártam. Egyszer csak megjelent apa, meg Dundika rohanva és a neveme ordítozva. Akkor kicsit megijedtem, hogy biztosan ők-e azok, nem pedig valamiféle orkok. Ezért belapultam a földbe és vártam, hogy mi lesz. De szerencsére ők voltak azok, és megmenekültem...Egész éjjel engem szorongattak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Na hát ezét nem tűnök én el soha többet, mert tényleg jó...

Tulajdonképpen az első perctől kezdve az volt a bevett szokásom, hogy bármi is történjék a nap folyamán, az mindig a gazdáim jelenlétében történjék. Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy most 2 hónapig csak velem fognak foglalkozni, és nem hagynak magamra. És tényleg mindig ott voltak! Ugyan amikor reggel kiraktak a kertbe, hogy pisiljek meg ilyesmi, akkkor mindig sírtam, hogy most miért kell velem ezt csinálni? Akkor miért nem áll mellettem senki??? De aztán összeraktam a képet, hogy addig is, amíg én a dolgomat végzem, elkészül a reggelim. Tojás, meg túró, meg joghurt és táp. Úgyhogy megérte pár percig egyedül lenni. A kajálás nem okozott sohasem gondot - én aztán nem válogattam! Megettem bármikor bármit! Ez egyébként a mai napig így van - néha le szoktak miatta szídni...


A nap többnyire úgy telt, hogy én aludtam, ettem, játszottam, játszottam,

























aludtam, pocakot növesztettem, nagyra nőttem, aludtam,játszottam, aludtam,




















































 és ez így ment hosszú - hosszú hetekig...

Tehát 5 hetes koromtól 7 hetes koromig azzal telt az idő, hogy ettem, ittam, aludtam, és így  szépen megerősödve vártam, hogy hazavigyenek a gazdáim. Jöttek is egy forró júliusi napon, és bevallom, nagyon örültem, mert időközben már szinte csak én maradtam ott a felnőtt kutyákkal - a többieket elvitték. Kicsit még puszilgattam anyukámat, Karint, aki úgy tűnt, kissé megkönnyebbült, hogy nem lóg rajta egy darabig egyetlen kölyök sem...A tenyésztőm odaadta az összes papíromat a gazdáimnak, és kiderült az is, hogy nem dzsippet ültettek a nyakamba, hanem chippet - majd könnybe lábadt szemmel utamra engedtek. A kocsiban furcsán éreztem magamat, mert még soha nem gurult velem a világ - de nem szóltam egyetlen szót sem. Visszatartottam a lélegzetemet, és úgy ültem Anya ölében. A váci kompnál kiszálltunk, és egy hatalmasat pisiltem a nagy ijedtségre. Akkor nagyon megdícsértek, hogy nem a kocsiban végeztem el a dolgomat - lehet, hogy azt gondolták, annyira buta vagyok? Persze, hogy nem a kocsiba piszkítok - korábban sem brunyáltam tele a fekhelyemet...Aztán a kompon kicsit megijedtem, és sírdogáltam - mert akkor már nagyon hosszúnak és távolinak tűnt minden. De tévedtem, mert hamarosan megérkeztünk Szentendrére, és megláthattam az új otthonomat. Itt meglepődtem nagyon, mert várt egy ugyanolyan sárga színű labrador néni, mint amilyen korábban a tenyésztőmnél is volt, és aki hagyta, hogy időnként beálljak hozzá is szopni...
Gondoltam, a hosszú út után jár nekem most is egy kis tej, vagy valami, de amikor megpróbáltam célomat elérni, nagyon csúnyán rám mordult az idegen sárga néni. Így inkább otthagytam, és üdvözöltem a gazdi anyukáját, aki hozott nekem egy kis rágókát, valami tűzoltó palackot, ami akkora volt, mint a fejem - de azért örültem neki.
Aztán kicsit felfedeztem az új helyet, belemásztam mindenbe, megszaglásztam mindent, és végül kidőltem, mint az ólajtó. Nagyon fárasztó nap volt, és még csak délután 5 óra felé jártunk!
Egyébként az első estémet úgy töltöttem, hogy eleinte a nappali szoba függönye alatt szundikáltam, majd amikor kivittek a konyhába a sárga néni meg egy macska mellé, hogy foglaljam el  a saját külön párnámat - én végül a radiátor alatt találtam menedéket magamnak. Emlékszem, éjjel többször is arra riadtam, hogy az új gazdi a földön hasalva bámul a pofámba, hogy lélegezem-e? Mire gondolhatott? Csak azért, mert nem bömböltem végig az első estémet, ahogy egyesek szokták, még nem kellett volna szétparázni az agyát...Tök jól éreztem magam: kaptam játékot, párnát, kaját, piát, társaságot - bolond lettem volna rinyálni! És ez így is maradt. Szépen megszokták a gondolatot, hogy én egy jó kutya vagyok:-))

Ezt az egészet csak elbeszélésekből tudom, de mivel minden kiskutya legszívesebben azt hallgatja, hogy ő hogyan született, vagy hogy hogyan került éppen abba a családba, így én is ezt a mesét szeretem a legjobban. És annyit hallottam már, hogy vissza is tudom
adni a lényeget, azt hiszem.


Szóval, mint már említettem, a gazdáim régóta labrador-pártiak, azt szokták mondani, hogy labrador nélkül lehet élni, de minek. Nagyon is igazuk van. Korábban élt itt egy másik fekete fiú labrador, az ő neve Bono volt, és állítólag nagyon jó kutya volt, és nagyon imádták. Kicsit mackós testalkatú lehetett, ahogy én így elnézem. 15 évesen, tavaly nyár elején költözött át az örök vadászmezőkre. Nagyon nehéz volt nélküle élni (állítólag), és mindenki tök depressziós lett. Ezért azt találták ki a gazdáim, hogy muszáj beújítani egy hasonló kaliberű kiskutyát. Aki fekete, fiú és labrador. Ez lettem én. Sokáig keresgéltek az Interneten, hogy hol van olyan tenyészet, ami megfelel az elvárásaiknak. Ahol a kiskutyák nem egy betonplaccra vannak kicsapva, hanem természetes környezetben, családban nőnek fel. Ahol a szülőkről lehet tudni, hogy egészségesek, kiegyensúlyozott idegrendszerűek. Ahol nem adják oda akárkinek a kölyköt, csak azért, mert kifizet egy lavór pénzt...
Nem volt könnyű dolguk, de aztán ráakadtak apukám honlapjára a neten,(Manukennel) és így eljutottak a tenyésztőmhöz, meg hozzám. Én akkor voltam épp 5 hetes. És nem elhanyagolható szempont az sem, hogy még nem foglaltak le. A tesóim közül már csak hárman maradtunk fiúk, akik gazdára vártak. Anyukám, Janzaparti Karin addig is csodálatosan gondozott bennüneket: két másik mamakutyával és azok kölykeivel igazán népes családot alkottunk.

Én többnyire alvással töltöttem az időm legjavát, nem nagyon tülekedtem a kajálás miatt, így aztán persze én lettem a legkisebb kutya az egész brancsban. De ez szerencsére épp nem zavarta az új kutya után kutató családomat. Apa azt mondta, hogy ő tudományos alapon fog kiválasztani engem, és így is lett: leült a kupac kutya közé, és vagy két órán át hagyta, hogy mindenki össze meg vissza nyalogassa. Aztán felvett engem, és a szemembe nézett. Aztán lerakott maga mellé, és én azonnal elaludtam. A többiek persze rögtön a cipőfűzőjével voltak elfoglalva, és rágták mindenét, amit és ahol csak érték. Akkor azt mondta, hogy én leszek az!!! Én leszek az új kutyája! Mert hogy az én temperamentumom felel meg leginkább az ő temperamentumának. Bevallom, nagyon megkönnyebbültem, mert Anya akkor már hosszasan szemezett az egyik pufi, hatalmas és nagyon rossz testvéremmel...De győzött Apa. Meg én. Így megjelölték a lábamat valami büdös, barna körömlakkal.
Az utána következő két hét izgalmasan telt. Kaptam mindenféle szurikat,  meg féreghajtókat, meg beültettek valami dzsippet is a bőröm alá, hogy ha elvesznék, vagy külföldre akarnának utazni velem, könnyebben tudjanak azonosítani. A nevemet érdekes módon már itt is tudták a szüleim: mondták, hogy Matu-nak fognak nevezni. Mert szeretnék, ha szép hosszú életem lenne, és ez a Matuzsálem rövidítése, ha valaki nem tudná...ja,  meg a biológiai apám iránti tisztelet jeléül is, aki Manu, ugyebár. És állítólag azt mondta rá egy versenyen a bíró bácsi, hogy ha röviden jellemeznie kellene a tökéletes labradort, akkor csak annyit mondana, hogy: ilyen. Mint az apukám. Remélem, én is olyan leszek nagyfiú koromban, mint ő. Tökéletes. Addig is alszom, és alszom és növekszem.


Legözelebb onnan folytatom, hogy hét hetes lettem, és eljöttek értem, hogy hazavigyenek az új otthonomba, ahol már várt(?) egy öreg sárga kutya, akit már említettem,és úgy hívják, hogy Dina. Vagy Dundika. Meg egy girnyó macska, akinek a neve: Morti. És érdekes módon csak nyáron girnyó, télen azt vettem észre,  hogy majdnem akkora, mint én
vagyok. Úgyhogy nagyon izgalmas új élet várt rám, de előtte még néhány óra autókázás...

Addig pedig álmomban gyúrok mindarra, amire egy kiskutyának  kell gyúrnia.