adni a lényeget, azt hiszem.
Szóval, mint már említettem, a gazdáim régóta labrador-pártiak, azt szokták mondani, hogy labrador nélkül lehet élni, de minek. Nagyon is igazuk van. Korábban élt itt egy másik fekete fiú labrador, az ő neve Bono volt, és állítólag nagyon jó kutya volt, és nagyon imádták. Kicsit mackós testalkatú lehetett, ahogy én így elnézem. 15 évesen, tavaly nyár elején költözött át az örök vadászmezőkre. Nagyon nehéz volt nélküle élni (állítólag), és mindenki tök depressziós lett. Ezért azt találták ki a gazdáim, hogy muszáj beújítani egy hasonló kaliberű kiskutyát. Aki fekete, fiú és labrador. Ez lettem én. Sokáig keresgéltek az Interneten, hogy hol van olyan tenyészet, ami megfelel az elvárásaiknak. Ahol a kiskutyák nem egy betonplaccra vannak kicsapva, hanem természetes környezetben, családban nőnek fel. Ahol a szülőkről lehet tudni, hogy egészségesek, kiegyensúlyozott idegrendszerűek. Ahol nem adják oda akárkinek a kölyköt, csak azért, mert kifizet egy lavór pénzt...
Nem volt könnyű dolguk, de aztán ráakadtak apukám honlapjára a neten,(Manukennel) és így eljutottak a tenyésztőmhöz, meg hozzám. Én akkor voltam épp 5 hetes. És nem elhanyagolható szempont az sem, hogy még nem foglaltak le. A tesóim közül már csak hárman maradtunk fiúk, akik gazdára vártak. Anyukám, Janzaparti Karin addig is csodálatosan gondozott bennüneket: két másik mamakutyával és azok kölykeivel igazán népes családot alkottunk.
Én többnyire alvással töltöttem az időm legjavát, nem nagyon tülekedtem a kajálás miatt, így aztán persze én lettem a legkisebb kutya az egész brancsban. De ez szerencsére épp nem zavarta az új kutya után kutató családomat. Apa azt mondta, hogy ő tudományos alapon fog kiválasztani engem, és így is lett: leült a kupac kutya közé, és vagy két órán át hagyta, hogy mindenki össze meg vissza nyalogassa. Aztán felvett engem, és a szemembe nézett. Aztán lerakott maga mellé, és én azonnal elaludtam. A többiek persze rögtön a cipőfűzőjével voltak elfoglalva, és rágták mindenét, amit és ahol csak érték. Akkor azt mondta, hogy én leszek az!!! Én leszek az új kutyája! Mert hogy az én temperamentumom felel meg leginkább az ő temperamentumának. Bevallom, nagyon megkönnyebbültem, mert Anya akkor már hosszasan szemezett az egyik pufi, hatalmas és nagyon rossz testvéremmel...De győzött Apa. Meg én. Így megjelölték a lábamat valami büdös, barna körömlakkal.
Az utána következő két hét izgalmasan telt. Kaptam mindenféle szurikat, meg féreghajtókat, meg beültettek valami dzsippet is a bőröm alá, hogy ha elvesznék, vagy külföldre akarnának utazni velem, könnyebben tudjanak azonosítani. A nevemet érdekes módon már itt is tudták a szüleim: mondták, hogy Matu-nak fognak nevezni. Mert szeretnék, ha szép hosszú életem lenne, és ez a Matuzsálem rövidítése, ha valaki nem tudná...ja, meg a biológiai apám iránti tisztelet jeléül is, aki Manu, ugyebár. És állítólag azt mondta rá egy versenyen a bíró bácsi, hogy ha röviden jellemeznie kellene a tökéletes labradort, akkor csak annyit mondana, hogy: ilyen. Mint az apukám. Remélem, én is olyan leszek nagyfiú koromban, mint ő. Tökéletes. Addig is alszom, és alszom és növekszem.
Legözelebb onnan folytatom, hogy hét hetes lettem, és eljöttek értem, hogy hazavigyenek az új otthonomba, ahol már várt(?) egy öreg sárga kutya, akit már említettem,és úgy hívják, hogy Dina. Vagy Dundika. Meg egy girnyó macska, akinek a neve: Morti. És érdekes módon csak nyáron girnyó, télen azt vettem észre, hogy majdnem akkora, mint én
vagyok. Úgyhogy nagyon izgalmas új élet várt rám, de előtte még néhány óra autókázás...
Addig pedig álmomban gyúrok mindarra, amire egy kiskutyának kell gyúrnia.
