Egy hosszú és kiadós sétát tettünk a Pilisben, és nagyon örültem, mert mindig megdícsértek, hogy nem szaladok el, nem kell ordítozni utánam, mint régen a többi kutyával volt. Hát nem tudom...arra emlékszem, hogy amikor 3 hónapos lettem, és megkaptam az összes oltásomat, kihoztak ugyanide kirándulni a gazdáim, és én egyszer csak elvesztem. Magam sem értem, hogy hogyan, de egyszer csak nem láttam senkit magam körül. Na akkor én úgy megijedtem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, és megpróbáltam a szagok alapján visszatalálni az autónkhoz. Szerencsére ez sikerült, és ott leültem, vártam. Egyszer csak megjelent apa, meg Dundika rohanva és a neveme ordítozva. Akkor kicsit megijedtem, hogy biztosan ők-e azok, nem pedig valamiféle orkok. Ezért belapultam a földbe és vártam, hogy mi lesz. De szerencsére ők voltak azok, és megmenekültem...Egész éjjel engem szorongattak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Na hát ezét nem tűnök én el soha többet, mert tényleg jó...
Nos, mindenesetre a séta tényleg jó volt, apa elakadt a kocsijával a sárban, majdnem nem tudtunk kijönni, de mi hátul a csomagtartóban nagyon szorítottunk ( Chilike persze rinyált ) és végül sikerült kipörögnünk a dagonyából. Amikor hazaértünk, aludtunk estig, úgy elfáradtunk. Dundika mondta is, hogy öreg ő már ezekhez a túrákhoz, pedig szerintem nem. Kicsit izomláza lesz, na bumm. Úgyis egész nap csak fekszik és zsémbeskedik. Már játszani is alig lehet vele. Néha azért beszáll, de akkor meg mindig ugat, hogy megmutassa, ő a főnök.
Felőlem...
