Matu

A minap barangoltam az Interneten, és találtam egy nagyon jópofa oldalt, amit vizslások működtetnek, és az a lényege, hogy mindenki feltölti a kedvenc alvós fotóit. http://fekvovizsla.blog.hu/ Hát szétröhögtem az agyamat! Ezért aztán most válaszlépésként feltöltök én is néhány alvós képet magamról. Persze több is van, csak nem tudom, hogy hol...


























Apával...




























Kicsit nagyobb koromban ugyanaz...












































Azért egyedül is megy...





























Ez nem alvós, csak háton fetrengős, röhögős...
















































Helloooo

No, hát izgalmas napok vannak mögöttünk. Úgy néz ki, hogy forradalmasítottuk a macska-leukózis gyógykezelését. Olyan injekció-kúrát kapott a haverom, amit az embereknek adnak, amikor nincs fehérvérsejtjük egyáltalán. Igaz, hogy ezt még senki sem próbálta ki, de nevezhetjük fordított gyógyszerkísérletnek is: kivételesen az embereken tesztelték, és miután ott bevált, biztonsággal beadható az állatoknak is...Tyutyesz jól van, és mindent csinál, amit korábban: eszik, iszik, agyára megy mindenkinek - szóval megmarad. Most persze megszokta, hogy körülötte forog a világ, és ezért nehezen viseli, ha mondjuk nem marhalábszárat kap felkockázva, hanem csak a kedvenc tasakos kajáját - de majd visszaáll.

Visszatérve rám: amikor idekerültem, volt egy műanyám. Úgy hívtuk, hogy: Anya. Egy máshol szélfogóként használatos barna dakszli, hatalmas fülekkel. Így ha magányosnak éreztem magamat, csak hozzábújtam, vagy ha játszani támadt kedvem, és Dina nem volt hajlandó beszállni, akkor Anyát kaptam el, és jól meggyepáltam. Aztán 4 hónapos korom környékén elvették tőlem, mert azt mondták, belepirulnak abba, hogy mit művelek az addigra műnőnek keresztelt műanyámmal. Pedig én nem csináltam semmi rosszat, csak néhány önkéntelen mozdulat magával ragadott, és letepertem, magam alá gyűrtem, és...

Beteg a haverom, Tyutyesz. Macska-leukózis. Vagyis leukémiás...Ez milyen????
Most minden eldől az elkövetkező napokban. Remélem, életben marad. Mert azért szeretem és rossz lenne, ha nem lenne kit rágni meg kergetni. Csak nagyon szarul van. De élni akar, és ez a legfontosabb. Nagyon drukkolok neki.

Nos, ez korántsem annyira evidens, mint ahogy azt sokan gondolnák. Én ugyan nem értettem, hogy miért kell sikongatva tapsolni, amikor először felemelem a lábamat, és úgy pisilek, de aztán mondta a trénerem, Vahur, hogy ez már azt jelenti, nem vagyok kis pisis, hanem beléptem a nagyfiú kategóriába.
Kérdeztem, hogy ez mit jelent. Hát azt, hogy mostmár nem fogok olyan szagot árasztani magamból, mint egy kis csecsemő kutya, akit minden felnőtt kan kutya meg akar b....ni, hanem már nekem is olyan lesz a szagom, mint nekik. Ennek nagyon örültem, mert van egy ír szetter kutya, aki ahányszor csak meglát, mindig maga alá gyűr, és nagyon csúnyán viselkedik...Egyszer anya elvitt sétálni a Dundikával, és visszafelé ránk rontott a parkban ez az elmebeteg kutya, és se szó, se beszéd, rámugrott. Anya nézte, hogy hol van a gazdája - persze nem volt sehol, - és akkor elkezdte húzni, vonni, ütni, rúgni, de hiába, rá se hederített. Én meg ott vonyítottam alatta, és azt hittem, itt a vég, amikor váratlanul megjelent apa, aki először csak nevetett rajtunk, de aztán látta, hogy komoly a baj, és ő is beszállt a balhéba. Nyakánál fogva lerángatta rólam azt a szemetet, és a flexi-pórázzal kezdte el jobb belátásra bírni: nagyokat koppant a vörös ördög fején. Dundika persze nem segített, hanem kajánul röhögött rajtam...
Szóval, mostmár nem kell félnem. Hogy kipróbáljam, valóban működik-e az új illat, először Vahurnak mentem neki - annak apropóján, hogy elvette a labdámat. Vagy a botomat? Már nem emlékszem, de arra igen, hogy én győztem. Nagyon félelmetes voltam...

Tulajdonképpen soha semmi baj nem volt velem kiskoromban, azt leszámítva, hogy éjszakánként muszáj volt elfoglalnom magamat valamivel. Ezért általában elloptam valamit: vagy egy konyharuhát, vagy egy felelőtlenül előlhagyott cipőt, vagy épp egy botmixert. És akkor nekiálltam nyunyuzni, vagyis addig rágtam, szopogattam, huzogattam, szeretgettem a fenti tárgyakat, amíg sok kis apró tárgy nem lett belőlük. De ezt leszámítva igazán megbízhatóan teljesítettem. A kertet egyáltalán nem bántottam, csak akkor nyúltam növényhez, amikor azt láttam, hogy anya is kertészkedik, elültet meg kihúz mindenféle dolgokat, és amikor végzett, besegítettem neki. De ennyi. A kedvenc pünkösdi rózsa bokrukat sem én rágtam miszlikre, hanem a vénségére megőrült Dundika, aki alá akarta eldugni a csontját. Most miatta nem kapunk ilyen ajándékokat...Pedig én ilyen jó vagyok, csak ledőlök és már alszom is, és meg sem mozdulok!