Ma egy hete, hogy szívünkre rátelepedett a gyász. Mondhatom, hogy mindnyájunkéra, mert még Chili is sokkal visszafogottabb, mint lenni szokott. Én eléggé latargikus lettem, Apának valószínűleg kilyukadt a gyomra, Anya meg nem győzi az arcvonásait kisimítani. Mi teljes gőzzel kerestük Dundikát a kertben is, a házban is, a kocsi csomagtartójában is - de be kellett látnunk, hogy nincs sehol. Már legalábbis látható formában. Mert a jelenlétét érezzük egyfolytában. Meg itt van még a szaga is, meg a szép sárga szőre mindenhol.
Apa ugyan megpróbált rendet rakni, meg kitakarítani a kutyaházat - de teljesen reménytelen az ügy. Egy labrador bundáját nem lehet csak úgy eltüntetni...Az még évek múltán is fel-felbukkan. Tulajdonképpen nem tudunk magunkkal mit kezdeni. Eddig valahogy ott volt a Nonna, az öreg hölgy mindenhol, és ha nem is vett részt aktívan a mindennapi pörgésben, azért lehetett számítani rá. Hogy odamordul, ha kell, hogy megnyalogatja a képünket, hogy néha azért ő is beszáll focizni, vagy mint az utóbbi időben mindig: kosarazni. Kaptunk ugyanis egy kosárlabdát az egyik francia bulldog haverunk apukájától, és Dundika agyát eldobva, már-már teljesen kiborulva kergette a kosárlabdát. Közben hörgött, morgott, sikongatott, mivel nem tudta a szájába venni, csak a két első lába közé szorítva a fejével gurítani. Amikor ezt a sportot űzte, az összes szomszéd becsukta az ablakot. De mi csak nevettünk, és bíztattuk, mert nagyon mókás volt. A szomszédaink miatt meg úgyis annyit szívunk, hogy ez a pár sikoly volt a minimum. Hiányzik, hogy nem fekszik a lépcsőn, nem lógatja a lábát, és nem néz szemrehányóan, hogy már megint nekifutottunk játék közben Chilikével.
Meg a sétáknál is áldás volt a jelenléte. Amíg ő velünk jött, addig nem mert kikezdeni velünk senki sem, mert ő olyat tudott beszólni, hogy mindenki elkotródott. Most, hogy nincs velünk, a saját bőrömön tapsztaltam meg, hogy milyen védtelen vagyok. Vasárnap reggel ugyanis megtámadott egy görény kutya, aki már az első pillanattól kezdve pikkelt rám. Velem egyidős, de nálam sajnos nagyobb fekete keverék kutya, aki először úgy csinált, mintha a rózsaszín lasztim kellene neki, és rámvetette magát. Én küzdöttem, de hiába próbáltam kicsusszanni alóla, nem eresztett. A gazdája meg csak sipítozott, de nem csinált semmit. Anya lépett közbe, és egész egyszerűen megfogta a bundáját a nyakánál meg a hátánál, és leemelte rólam. Akkor Apa elvitt messze, hogy ne tudjon a közelembe férkőzni, de hiába. Pár perc eltetltével hátulról rámvetette magát, és mint egy elmebeteg, elkapta a torkomat, és elkezdte tépni. Pedig én akkor már rég odaadtam a labdámat is, meg mondtam neki, hogy ne bántson, de elborult aggyal csak a nyakamat tépte. Akkor már mindenki próbálta leszedni rólam, de nem eresztett. Amikor végül nagy nehezen sikerült, akkor némi szőrt és bőrt is magával vitt a tarkómról. Bevallom, nagyon kiakadtam. Én ezt egész egyszerűen nem értem. Nincs az a dolog, amiért én nekimennék egy másik kutyának, és nincs az a dolog, amiért én meg akarnám nyúvasztani úgy, ahogy ez a kutya tette velem. Apa azóta skinheadnek és magyar gárdistának hívja az amúgy Sapi névre hallgató támadómat. Meg azóta nuncsakuval és távoltartó spray-vel megyünk sétálni. Bár én aggódom Apa miatt, mert szerintem vagy 20 éve nem használta ezt a két fa-izét, és félek, hogy ha egyszer megteszi, akkor magát fogja leütni...Most egy kicsit szorongunk a reggeli séták alkalmával, de bízunk benne, hogy ez nem csak nekünk volt borzasztó élmény, hanem a másik kutya gazdájának is, aki konkrétan nem tudja irányítani a kutyáját. És ez most kiderült az ő számára is, hogy nincs hatalma az ő drága Sapikája fölött. Reméljük, hogy vissza mennek sétálni oda, ahova eddig szoktak. Merthogy a mi helyünket most fedezték fel maguknak. Ami egészen addig a pillanatig tényleg maga volt a paradicsom...
