Ma a sétánál azt hittem, ádáz ellenségem bukkant fel a színen...de tévedtem. Mikor épp sikerült felgyorsulnom 130 km/órára, és épp emiatt elereszteni a fülem mellett Anya engem hívó drága hangját, és már-már rávetni magam arra a skinheadre - kiderült, hogy nem ő az. Hál'istennek az utolsó pillanatban sikerült behúznom a kéziféket, és mint a rajzfilmeken, felgyűrődött talpam alatt a föld, de megálltam!!! Szerencsémre, mondhatni, mert az a fekete torony, akit én Sapinak néztem ( azóta csak ilyeneket mondunk: menj a sapiba! ), szóval az Démon volt, a harci kutya. Ő ugyan soha nem sétált itt, a hajóállomáson, sőt egyáltalán nem szokott sétálni, de most valamiért mégis lejöttek, hogy megcsodálják a Duna partját. Nem kell sok mindent írnom róla: aki meglátja, annak meghűl az ereiben a vér. Egy amerikai bulldog és egy cane corso szerelemgyereke. És olyan, mint a neve: démoni.
Szerintem egyetlen szájtátással bekapna és elnyelne mindhármunkat - még morzsánk se maradna. Így aztán nagyon örültem, hogy nem támadtam le, és adtam vissza azt a ruhát, amitől az önérzetem és a büszkeségem nagyon szenved. Anyáék megbeszélték, hogy valahogy majd helyreállítják a lelki békémet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire gondolnak...? Esetleg megkapom a ROCKY összest dvd-n???
Fejpántot már kaptunk Chilikével, és szorgalmasan edzzük a fogainkat az ágyunk valaha bikaerősnek tűnt huzatán...
