Matu

Hosszú hónapok után végre fény derült A titokra! Miért nem mehetünk be a nappaliba, és nézhetünk tévét a gazdival pontosan 65 napja, 7 órája és 22 perce, miért nem rázhatjuk a szőrünket bárhol a lakásban, miért marad el néha az óramű pontossággal belőtt reggeli séta, miért hallatszik a gazdiék hálószobájából időnként kiscica-nyávogás, majd alig rá szeretetteljes gügyögés???

Nem, nem kiscicát rejtegettek, nem, nem egy újabb fekete labradort becézgettek, hanem ezt itt:

Egy embergyereket!!! Aki, bármilyen kicsike, mégis olyan sivalkodást tud csapni, hogy mi csak nyüszítve tudunk menekülni Chilikével. Eleinte nem tűnt fel semmi, csak az, hogy az éjszaka kellős közepén bőröndöstől, autóstól elrohantak. Minket meg kitaszítottak a félelmetes májusi éjszakába. Nagyon megijedtünk, mert egyrészt olyan furcsa betegségszag-terjengett, másrészt azt hittük, hogy megint hetekre eltűnnek, mi meg itt árválkodhatunk. De aztán reggel megérkezett a nagyfőnök, egyedül. Még mindig fura szaga volt. Elvitt minket sétálni, és így némileg jóvátette a hajnali riadalmat. Aztán eltelt jópár nap így hármasban, és Anya még mindig sehol.

Aztán megjelentek. Egy forró péntek délelőtt volt, mindenkinek kórház-szaga volt, és mutogatni kezdtek nekünk valami műanyag ülésfélét - de őszintén szólva, nem értettük, mi érdekes lehet benne. Így nem is foglakoztunk vele különösebben, hiába győzködtek, hogy kukkantsunk befelé. Na de aztán semmit sem javult a helyzet, hiába is voltak itthon - ugyanúgy nem mehettünk be a szobába, mint eddig, csak mostmár nagyon idegesítő hangok jöttek belülről. Főleg hajnaltájban. Olyankor igazán egy sereg kicica vinnyogásához hasonlított, amit hallottunk. Ezért aztán mi is elkezdtünk vinnyogni, biztos ami biztos. Nehogy már azt higgyék, hogy itt nincsenek kutyák!!! Emiatt Anya kivágott minket hajnali 5-kor a zord májusi éjszakába...akkor meg azért nyüszögtünk.

Alig egy hét elteltével azonban rá kellett jönnünk, hogy ez a síró valami nem cica, hanem kisember. És hogy jobb, ha nem kontrázunk, hanem szépen lapítunk a helyünkön a konyhában, amíg a gazdiék mindenféle cumisüvegekkel, meg tejekkel rohangálnak. Elég sokat beverik magukat mindenhová, úgy vettük észre Chilikével, hogy kissé álmosak...

Most itt fekszünk a konyhában, és ránkbízták a nyikorgót, hogy vigyázzunk rá. Na jó. Azt ígérték, hogy csak két évet kell aludni, és lesz, aki folyamatosan dobálja majd nekem a labdát. Ezért vállaltuk el a melót Chilikével.

Mert a labdázás mindent megér nekem.

Nem érek rá mostanában frissíteni a blogot, persze nem történik semmi extra - de azért néhány képet feltöltök, hogy azért lássátok, megvagyunk! Májustól lesz több időm, és akkor bepótolom a mulasztásomat.

Nem mintha ez valaha is problémát okozott volna nekem, hogy milyen évszakot írunk, és mikor megyek be fürdeni egyet a Dunába, de a magam részéről hivatalosan is megnyitottam a strandszezont!

Csobbanok a Dunában, a kertben leásott kiskádban és lihegek, mintha 40 fok volna...a gazdiék szerint le kéne dobnom pár kilót. De akkor meg úgy korog a gyomrom, amikor diétáztatnak, hogy még a szomszéd is hallja. mit csináljak, ha egyszer kívánós vagyok???

Most mindenki kis sertésnek csúfol, bezzeg a Csicsó meg a nádszál kisasszony maga!

Mai nappal fogyózni kezdek, eredményről később mindenkit értesítek!

Most - első lépésként - húsdiétát beszéltem meg apával. Már sül a csirkefarhát a sütőben. Kezdetnek ez is jó lesz...

Persze, amikor reggel kávéznak a gazdik, és még mi is álmosak vagyunk, akkor így nézünk ki...bambán. De csak azért, mert nekünk nem adnak feketét. Csak kekszet...de azt jó sokat:-)) Chilike kiharcolta magának, hogy felülhessen a tulipános ládára a gazdi mellé, holott azt nem volt szabad!!! De nem bírtak ellenállni a kis hülye fejének, és most már persze szabad...Néha én is felülök, és akkor tömegnyomor van.

Szó szerint el voltunk havazva az utóbbi időkben, és még egy darabig ez így is lesz. Szegény gazdiék szülinek betegsége meghatározza a mindennapokat - a sok kórházba rohangálás és munka mellett nem nagyon jutott idő vidámabb és kellemesebb dolgokra. Így a reggeli sétákat leszámítva mi itthon heverésztünk egész nap, és néztünk ki a fejünkön Chilikével. Persze, ha nem lenne tél, és mi sem lennénk olyan lusták, akkor lehet, hogy elfoglalnánk magunkat kicsit jobban - na de ki a fenének van kedve ilyenkor akár csak az orrát is kidugni a kutyaházból? Nekem tuti nincs. De ma reggel végre kisütött a napocska, és átmentünk imádott szigetünkre, ahol egy újabb néptelen részt fedeztünk fel, és barangoltunk be már kilenc órakor. Se egy kuyta, aki nekünk akarna támadni, se egy ember, aki épp a természetet akarná hazavágni - szóval úgy volt csodálatos, ahogy volt. A gazdiék annyira beleszerettek a helyszínbe, hogy hazaérkezvén azonnal megnézték a világhálón a szántóföld-kínálatot, és találtak is egyet, ami fénykép alapján éppen megfelelne az elképzeléseinknek. Jó nagy földterület, tele termő diófával (állítólag), és a szigetcsúcs egyik elszeparált részén fekszik. Ide ugyan nem lehet házat építeni, de szerszámoskamrát igen:-)) És ők egy alkotóházat akarnak, ahol írhatnak, festhetnek és fotózhatnak, mi meg Chilikével egy szabad tűzrakóhelyet, esetleg árnyékos kutyaházat szeretnénk és ennyi az egész. A Duna ott folyik pár száz méterre, és bármikor lemehetnénk úszni. Apa motorcsónakot is szeretne már ezer éve, és akkor azzal közlekednénk körbe-körbe. Tökéletes lenne...remélem, egyszer valóra válik az álmunk...

Itt kezdődött a reggel. Máskor a túlparton, éppen szemben szoktunk sétálni.

Chilike persze rossz kutya - ki tudja, hol van?

Ezen a kis úton kell bemenni a rezervátumunkba...

A sárgaköves útról letérve haladunk az erdőben egyre beljebb...

Tele volt az erdő mindenféle szagokkal, nagyon izgultunk!

Persze ki rohan lélekszakadva, mert már megint eltűnt, lemaradt??? Na ki???

Visszafelé láttunk pockot is, vagy valami effélét!

Végül nem kaptuk el, így elindultunk hazafelé.

Férfiszerelem...hiába no, ha egyszer szertjük egymást a gazdival...

Na jó, a lasztimat jobban szeretem. Kicsit...

Végül úgy elfáradtunk, hogy alig bírtunka kocsiba beugrani. Nekem ráadásul a könyökízületem is szar, és a séta végére rendesen megfájdult a jobb lábam. Így most itthon napozom a kertben, és pihentetem. Sajnos majd meg kell műteni, de azt mondták, hogy megvárjuk vele a jó időt, mert műtött lábbal nem lehet odakint a hóban feküdni. Ezzel egyetértek. Még van egy kis időm, amíg a kés alá fekszem...