Szó szerint el voltunk havazva az utóbbi időkben, és még egy darabig ez így is lesz. Szegény gazdiék szülinek betegsége meghatározza a mindennapokat - a sok kórházba rohangálás és munka mellett nem nagyon jutott idő vidámabb és kellemesebb dolgokra. Így a reggeli sétákat leszámítva mi itthon heverésztünk egész nap, és néztünk ki a fejünkön Chilikével. Persze, ha nem lenne tél, és mi sem lennénk olyan lusták, akkor lehet, hogy elfoglalnánk magunkat kicsit jobban - na de ki a fenének van kedve ilyenkor akár csak az orrát is kidugni a kutyaházból? Nekem tuti nincs. De ma reggel végre kisütött a napocska, és átmentünk imádott szigetünkre, ahol egy újabb néptelen részt fedeztünk fel, és barangoltunk be már kilenc órakor. Se egy kuyta, aki nekünk akarna támadni, se egy ember, aki épp a természetet akarná hazavágni - szóval úgy volt csodálatos, ahogy volt. A gazdiék annyira beleszerettek a helyszínbe, hogy hazaérkezvén azonnal megnézték a világhálón a szántóföld-kínálatot, és találtak is egyet, ami fénykép alapján éppen megfelelne az elképzeléseinknek. Jó nagy földterület, tele termő diófával (állítólag), és a szigetcsúcs egyik elszeparált részén fekszik. Ide ugyan nem lehet házat építeni, de szerszámoskamrát igen:-)) És ők egy alkotóházat akarnak, ahol írhatnak, festhetnek és fotózhatnak, mi meg Chilikével egy szabad tűzrakóhelyet, esetleg árnyékos kutyaházat szeretnénk és ennyi az egész. A Duna ott folyik pár száz méterre, és bármikor lemehetnénk úszni. Apa motorcsónakot is szeretne már ezer éve, és akkor azzal közlekednénk körbe-körbe. Tökéletes lenne...remélem, egyszer valóra válik az álmunk...
Itt kezdődött a reggel. Máskor a túlparton, éppen szemben szoktunk sétálni.
Chilike persze rossz kutya - ki tudja, hol van?
Ezen a kis úton kell bemenni a rezervátumunkba...
A sárgaköves útról letérve haladunk az erdőben egyre beljebb...
Tele volt az erdő mindenféle szagokkal, nagyon izgultunk!
Persze ki rohan lélekszakadva, mert már megint eltűnt, lemaradt??? Na ki???
Visszafelé láttunk pockot is, vagy valami effélét!
Végül nem kaptuk el, így elindultunk hazafelé.
Férfiszerelem...hiába no, ha egyszer szertjük egymást a gazdival...
Na jó, a lasztimat jobban szeretem. Kicsit...
Végül úgy elfáradtunk, hogy alig bírtunka kocsiba beugrani. Nekem ráadásul a könyökízületem is szar, és a séta végére rendesen megfájdult a jobb lábam. Így most itthon napozom a kertben, és pihentetem. Sajnos majd meg kell műteni, de azt mondták, hogy megvárjuk vele a jó időt, mert műtött lábbal nem lehet odakint a hóban feküdni. Ezzel egyetértek. Még van egy kis időm, amíg a kés alá fekszem...
