Karácsonyi kiskutya ügyben sajnos hiába koptattam a tollat, nem jártam eredménnyel. Legalábbis nagyon úgy tűnik - kettőből kettő megvette a kinézett kiskutyát magának, majd szóról-szóra ugyanaz lezajlott Szenteste, mint ahogy azt leírtam. Az egyik versenyző egy francia bulldog fiú lett, a másik egy labrador fiú, persze sárga...Mindkét ebet vidékről vették, olcsón persze, és törzskönyv nélkül persze. És még örültek annak is, hogy már csak az az egy kiskutya volt, akit elvihettek utolsónak! Hát nem nagyszerű?

Majd hazaérvén átnyújtották a minden ízében reszkető ( na jó, csak a kis bulldog reszketett! ) jószágot a boldog kisgazdinak, és kezdetét vette a jólismert forgatókönyv. Hányás, szarás, nyüszítés, kaparás. Nem ismétlem önmagam. Majd miután kiörömködte magát mindenki az új kiskutya láttán, berakták szegényt a szuterénba, hogy a felnőttek nyugodtan tudjanak vacsorázni. Mit csinált a kiskutya? Ordított. Naná. Elszakították a mamájától, bevágták egy autóba ( amit persze telehányt ), majd vadidegenek nyomorgatták, és mikor végre elcsendesedtek, bezárták  a legtávolabbi helyiségbe. Hogy ha sírna esetleg, akkor ne hallják...Persze úgyis hallják.

Ez a kiskutya azóta is ott lakik, futó- és lépcsőzőgépek mellett, egy kis kosárka a szűkebb otthona, és a játékhegyek. Reggel oda zárják be, este onnan veszik ki pár órára, amikoris hazaér a gyerek. Aki azért kapta, mint megtudtam, mert olyan depressziós mostanában.

Mostmár ketten lesznek azok. Hurrá.