Ő Bonó, aki furcsamód éppolyan rózsaszín lasztit tömött a szájába, mint én most...
Igaz, Ő nem volt egy nagy labdajátékos, csak mindig kellett, hogy legyen a szájában
valami...Vagy egy laszti, vagy egy bot, vagy éppen egy bokor, esetleg egy kéz...
Ő itt Kristóf, a hatalmas kandúr, aki eltűnt szőrén-szálán. Soha nem találták meg. Pedig állítólag soha nem ment el a háztól, mindig ott volt, ahol a gazdáim, meg a többi kutya. Egyszer már volt, hogy eltűnt 2 és fél hónapra, de aztán előkerült csontsoványan, legyengülve, éhesen-szomjasan. Akkor azt hitték, ez maga a csoda. Meg hogy kétszer ugyanoda nem csap be a villám...de igen. Krisi másodszor is eltűnt és soha többé nem jött haza. Tudom, hogy nagyon sokáig siratták, és miatta döntöttek úgy a gazdiék, hogy soha többet nem lesz új macska a háznál - csak a Tyutyesz macska.
És persze a drága Dundika, a tavaszi virágeső közepén nagymamával, egy kiadós fürdés után. Itt tényleg eléggé dundika, bár lehet, hogy csak rosszak voltak a fények, meg vizes a bundája. Mindenesetre nem múlik el úgy nap, hogy ne gondoljunk rá, és ne érezzük a hiányát elviselhetetlennek - ő egy igazi mókamester volt, mindig fülig ért a szája...
És végül, talán kicsit meglepő, de itt élt 7 boldog évig Pihe, a gyönyörű kuvaszlány.Ő befogadott kutya volt, aki sokmindenre megtanította a gazdiékat - mivel életükben nem volt kuvasz kutyájuk, ezért volt mit tanulniuk. Bár labradorok nevelték fel, és emiatt állítólag Ő is labradornak képzelte magát, azért jócskán működött a kuvasz habitusa is. Szelíd volt, de nagyon hűséges, és istenien őrizte a házat. Miatta kezdték el a gazdiék bent altatni az összes kutyát - mivel éjszaka Pihe végigugatta a maga kis műszakját. Én hálás vagyok utólag is ezért.
Volt még jónéhány állat minálunk, akit bedobtak a kertünkbe, vagy kitették a szűrét és nálunk kötött ki: rengeteg cica és kutya lelke köröz felettünk. Ha megtalálom a fotóikat, azokat is felrakom.
