Tulajdonképpen nem sokat változtam, amióta ez a fotó készült rólam, úgy 3-4 hónapos koromban. Talán csak szebb lettem. Kinőttem a kamaszodással járó összes kínt. Egyrészt nem szedek szét különböző tárgyakat, mint például botmixer, vagy papucs, nem viszem be az összes párnát az ágyamba, és még bepisilni/kakilni se szoktam volt. Konkrétan 4 hónapos voltam, amikor az az örömteli esemény következett be, hogy meghívták a gazdáimat Almádiba, és ott lehettem én is, és este együtt aludtunk, aztán annyira jó volt minden, hogy elfelejtettem bepisilni. Reggel hatkor apa kivitt brunyálni, és sitty-sutty: szobatiszta lettem! Azóta csak nagy ritkán történik baleset: ha mélyen alszom/vagy az ősök alszanak túl mélyen, és elfelejtenek felébredni a nyüszögésre/, vagy ha túl zsírosat eszem. Mostanában kezdünk rájönni arra,hogy nem bírom a szóját. A csirkehúst le szokták sütni olivaolajjal és szójaszósszal, hogy ne kelljen sózni - de nekem attól hasmenésem van. Az álllatorvosunk szerint én vagyok a hülye - de hát mit csináljak, ha nem bírom? Szegény apa hajnalonta szedegetheti a végeredményt. Így most simán lesüti nekem. Vagy tápot eszünk. Meg konzervet. Vagy levest. Nagyon szép a szőrünk, ezt mindanyiunk nevében állíthatom. Csodájára járnak. Én azt hiszem, hogy nagyon szép gyerekkorom volt: mindig velem volt valaki, sokat játszottunk, sétáltunk, úsztunk, jókat ettünk, és valahogy olyan volt az egész, mint egy nagy puha alom. Vagy álom.
