Akkoriban elég sok minden újdonság volt a számomra, mert nem tudtam pl. úszni sem. De a Duna itt csörgedezik 5 percre a házunktól, és így elég gyakran levittek minket Dundikával. Épp nagy árvíz volt, amikor először lent voltunk, de én nagyon derakasan helyt álltam. Szinte azonnal tudtam úszni, és ráadásul imádtam is! Így aztán minden nap azzal indult, hogy lementünk a partra, és szétjátszottuk az agyunkat!
Azt hiszem, ott kezdődött el a labda-mániám. Muszáj volt, hogy valami legyen a számban, és mivel kaptam egy nagyon jó kis rózsaszín labdát, ezért azzal vonultam le a partra. Ez azóta is így van. Az ősök már kezdenek aggódni emiatt, mondván, hogy egyszer az egész családot kinyíratom amiatt a rohadt a labda miatt!! Tény, hogy nem nagyon tudok figyelni másra - de hát olyan könnyen elgurul! Most edzeni akarnak, hogy eldugják, és úgy megyünk sétálni. Persze én akkor is a kezüket nézem, mert ott szokott lenni az én drágaszágom.
Ilyen elvetemülten tudtam nézni már pár hetesen is...és ez azóta sem változott.
