A mai reggeli séta megint kiverte a biztosítékot nálunk. Szokásos köreinket tettük, amikoris Chilike felfigyelt valamire az egyik bokor aljában. A gazdik persze rögtön elhívták, mert azt hitték, hogy valami hatalmas kupac szart látott meg, és örömében dermedt le úgy, mint egy igazi vadászkutya. De közelebb érve kiderült, hogy nem az volt.
Egy reszkető, szürkés színű, csatakos bundájú uszkár kutyus figyelt esdeklő szemekkel, hogy menjünk már el onnan. Mi el is mentünk, de a gazdik megvizslatták közelebbről, mert azt hitték, hogy megsérült valahol. Ekkor tisztán látta apánk, hogy a remegő kutyus hátsó felénél egy áttetsző színű hólyag bukkan elő, ami bizony egy magzatburok volt. Gyorsan pórázra vettek minket, meg szóltak a többi gazdinek is, hogy vegyék pórázra az ő kutyáikat, nehogy megzavarják szülés közben a mamakutyát.
Nekünk itt véget is ért a sétánk, mert hazarohantunk, a gazdik meg lóhalálában vissza. Előtte még gyorsan bedobtak a kocsiba egy dobozt, meg lepedőket, meg konzervet, hogy mentsék, ami menthető. Mire visszaértek, a mamakutyus harcias ugatással fogadta őket, és a kiskutya nem volt sehol. Ekkor odaadták a konzerv-kaját neki, és hátrébb húzódtak. Pár pillanat múlva a kutyamama elkezdte orrával túrni a földet. Odaszaladtak, és kiderült, hogy a kiskutyáját földeli el éppen. Apa gyorsan kikapta a földkupac alól. és kikotorta a szájából a földet, meg betakarta és elkezdte fújni meg dörzsölni. De nem kelt életre. Ekkor autóba vágták magukat, és hazjöttek újraéleszteni. Kompresszálták a mellkasát, levegőt fújtak a szájába, melegvizet folyattak rá, hajszárítóval melengették - de mindhiába. A kiskutya meghalt.
Ezúton szeretnénk üzenni minden kedves gazdinak, aki nem ivartalaníttatja a szukáját, mert szerinte egyszer szülni kell, és amikor vemhes lesz valakitől, akkor kihajítja, vagy mert a gyerekek mennyire szeretnék, vagy mert szerinte ez a természet rendje...jusson eszébe ez a kép.
"Mert az élet él, és élni akar" - de van, hogy hiába, mert mi, kedves emberek, elintézzük, hogy esélye se legyen élni, - bár a az élet kezdetéhez hozzásegítettük.
Rossz volt látni a gazdik tehetetlen küzdelmét, rossz volt látni a mamakutya kétségbeesett, kiszolgáltatottságtól rettegő tekintetét, és rossz volt látni ezt a kis testet, amit végül el kellett hantolni.
Délután visszamegyünk, hogy megnézzük, mi lett a mamakutyával, és ha kell, próbálunk segíteni neki. Ha van, illetve lesz még kinek és mit.
