Hosszú hónapok után végre fény derült A titokra! Miért nem mehetünk be a nappaliba, és nézhetünk tévét a gazdival pontosan 65 napja, 7 órája és 22 perce, miért nem rázhatjuk a szőrünket bárhol a lakásban, miért marad el néha az óramű pontossággal belőtt reggeli séta, miért hallatszik a gazdiék hálószobájából időnként kiscica-nyávogás, majd alig rá szeretetteljes gügyögés???
Nem, nem kiscicát rejtegettek, nem, nem egy újabb fekete labradort becézgettek, hanem ezt itt:
Egy embergyereket!!! Aki, bármilyen kicsike, mégis olyan sivalkodást tud csapni, hogy mi csak nyüszítve tudunk menekülni Chilikével. Eleinte nem tűnt fel semmi, csak az, hogy az éjszaka kellős közepén bőröndöstől, autóstól elrohantak. Minket meg kitaszítottak a félelmetes májusi éjszakába. Nagyon megijedtünk, mert egyrészt olyan furcsa betegségszag-terjengett, másrészt azt hittük, hogy megint hetekre eltűnnek, mi meg itt árválkodhatunk. De aztán reggel megérkezett a nagyfőnök, egyedül. Még mindig fura szaga volt. Elvitt minket sétálni, és így némileg jóvátette a hajnali riadalmat. Aztán eltelt jópár nap így hármasban, és Anya még mindig sehol.
Aztán megjelentek. Egy forró péntek délelőtt volt, mindenkinek kórház-szaga volt, és mutogatni kezdtek nekünk valami műanyag ülésfélét - de őszintén szólva, nem értettük, mi érdekes lehet benne. Így nem is foglakoztunk vele különösebben, hiába győzködtek, hogy kukkantsunk befelé. Na de aztán semmit sem javult a helyzet, hiába is voltak itthon - ugyanúgy nem mehettünk be a szobába, mint eddig, csak mostmár nagyon idegesítő hangok jöttek belülről. Főleg hajnaltájban. Olyankor igazán egy sereg kicica vinnyogásához hasonlított, amit hallottunk. Ezért aztán mi is elkezdtünk vinnyogni, biztos ami biztos. Nehogy már azt higgyék, hogy itt nincsenek kutyák!!! Emiatt Anya kivágott minket hajnali 5-kor a zord májusi éjszakába...akkor meg azért nyüszögtünk.
Alig egy hét elteltével azonban rá kellett jönnünk, hogy ez a síró valami nem cica, hanem kisember. És hogy jobb, ha nem kontrázunk, hanem szépen lapítunk a helyünkön a konyhában, amíg a gazdiék mindenféle cumisüvegekkel, meg tejekkel rohangálnak. Elég sokat beverik magukat mindenhová, úgy vettük észre Chilikével, hogy kissé álmosak...
Most itt fekszünk a konyhában, és ránkbízták a nyikorgót, hogy vigyázzunk rá. Na jó. Azt ígérték, hogy csak két évet kell aludni, és lesz, aki folyamatosan dobálja majd nekem a labdát. Ezért vállaltuk el a melót Chilikével.
Mert a labdázás mindent megér nekem.
